Aki nem beszél elég jól angolul, annak a szállodák adnak munkát, de ez most a családfenntartásról szól, nem az én vágyaimról - mondja Vojnár Éva, aki három éve takarít Londonban. Cikksorozatunk szereplői mind sikeres magyarok, bár sokan néhány négyzetméteren laknak csupán és fizetésük alig több a minimálbérnél. Kiszámítható mindennapok, anyagi biztonság, új lehetőségek, ennyi éppen elég ahhoz, hogy egy sarokba szorított magyar elinduljon.

Vojnár Éva 2008 augusztusában egy bőrönddel érkezett Londonba. Mást nem hozott magával, de ennél jóval többet hagyott otthon: egy lakást, kiskorú lányát, és hárommillió forintnyi tartozást. Ha nem megy Londonba, az adósságok miatt mára már el kellett volna adnia a lakását.

A második műszak után szakít ránk időt. Esti munkahelyétől pár percre, a Trafalgar téren egy lépcsőre ülünk. Általában tíz körül végez egy ötcsillagos szállodában, ahová délután ötkor futva érkezik, mert csak néhány perccel korábban fejezi be a munkát egy másik hotelben. Napi 15-20 szobát takarít ki, reggel 6-tól éjfélig tart a munkanapja. Mielőtt szobalány lett, regionális és helyi tévékben dolgozott, a rendezőasszisztensi széket cserélte törlőrongyra. Azt mondja, nem maradt más választása.

Kényszervállalkozóból hitelkálvária

Éva, ahogy a szakmában sokan, kényszervállalkozóként, színlelt szerződéssel dolgozott otthon egy állami cégnél, amíg emiatt eljárás nem indult ellene. Egy hosszadalmas per következett, amelyben nyolc év alatt elérte, hogy korábbi munkáltatója színlelt szerződését munkaviszonnyá minősítse. Alighanem ő is azt hitte, ezzel vége a kálváriának, de az adóhatóság az évtizedes munkaviszony után be nem fizetett járulékokat is rajta követelte, mintegy 3 millió forintot. A nyertes per után a járulékok ügyében is bíróságra kellett volna mennie az állami cég ellen, de Évának addigra elege lett a pereskedésből, úgy döntött, inkább kifizeti a pénzt.

Lakására kölcsönt vett fel, fizetett. A törlesztőrészletek azonban csakhamar léket vágtak a családi büdzsén. Nem kellett matematikaprofesszornak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: csak lefelé vezet az út. Egy kiskorú gyerekkel, és egy hitellel terhelt panellakással nem várta meg, amíg a devizaárfolyamok megduplázzák a részleteket, inkább csomagolt. Öccse már kint élt, nem ment a bizonytalanba. Azt gondolta, ha annyit dolgozik, mint otthon, az csak megéri majd. Mire az otthoni 40 ezer forintos törlesztő 80 ezerre emelkedett, Éva már fontban kapta a fizetését.

"Persze nem ment minden simán, keményen meg kell dolgozni mindenért. Akárhová mész is, mindig az az első kérdés, hogy honnan jöttél. Amit most csinálok, az a legalja. Aki nem beszél elég jól angolul, annak a szállodák adnak munkát, de ez most a családfenntartásról szól, nem az én vágyaimról. A büszkeséget otthon kell hagyni. Egy könyvelő is dolgozik a szállodában, ugyanezt csinálja ő is. Volt olyan munkahelyem, ahol kiközösítettek, úgy tettek, mintha nem értenék, amit mondok. Volt sírás is, minden. Nehéz volt beilleszkedni, és megszokni a nehéz fizikai munkát, de nem volt más választás."

Marad a fizikai munka

A szenvedést csak a pénz, a rég nem tapasztalt anyagi biztonság enyhíti. A fizetéséből futja albérletre, rezsire, az otthon emelkedő törlesztőrészletekre, sőt középiskolás lányának kiadásait is fedezni tudta. Arra már rég nem gondol, hogy saját szakmájában érvényesüljön. Megpróbálta, de nem ment. Csak úgy az utcáról nem könnyű jó állást szerezni, ami marad, az a fizikai munka, azt az angolok nem szeretik.

"Britet kiszolgálni nem látsz Londonban, azt mind a bevándorlók végzik. Ezt a sok alantas melót az angol nem csinálná meg, ez a mi szerencsénk, és ezért van munkánk. Aki legálisan van itt, az többet kap, de a gyárakban sokan feketén is dolgoznak röhejes 3 fontos órabérért. Ez a modern rabszolgatartás.”