Bíró Zoltán dolgozata Csurka István letiltott drámájáról
2012. szeptember 1. 22:20:08

A Magyar Fórum legfrissebb számában jelent meg az MDF első elnökének, Bíró Zoltánnak az írása, amely A hatodik koporsó című Csurka-drámát ért vádakat szembesíti magával a művel és a műben előtárt történelmi tényekkel. A dolgozat írásakor a szerző még nem tudhatta, hogy az Újszínház igazgatója - engedve a főpolgármesteri akaratnak - időközben úgy döntött:  jövő februárban mégsem tűzik műsorra Csurka darabját.

Eleddig nem olvastam a hazai sajtóban olyan írást, amely elemző szándékkal közelített volna Csurka sokat ócsárolt művéhez. A támadók konkrét vádakat nem tártak a közvélemény elé, a nyilatkozók megelégedtek azzal, hogy megállás nélkül öblögették az „antiszemita” szót. Csurka „antiszemita” volt, a darabja is az, s ilyen „uszító” művet nem lehet közpénzen fenntartott színházban bemutatni – összességben ezt az álláspontot képviselték a támadók. Például (a véletlenül zsidó) Fischer Ádám is, aki egy német lapnak adott, régebbi nyilatkozatában Csurka Istvánt a „hazai antiszemiták doyenje”-ként említette – mindenféle indok, idézet és egyéb bizonyíték említése nélkül.

Most megtört a jég: a Magyar Fórumban megjelent hosszabb dolgozatában a jeles irodalomtörténész, Bíró Zoltán, pontosan rávilágít arra, miért „antiszemitázzák” A hatodik koporsót az erre szakosodott megmondó-emberek. Mivel sokan nem olvassák a Csurka István által alapított lapot, úgy gondoltam, némi kommentár kíséretében közzéteszem a teljes írást, hogy minél több emberhez eljussanak Bíró Zoltán gondolatai. Az alábbiakban a Magyar Fórum 2012. augusztus 30-án megjelent számának 3. oldalán olvasható írást csonkítatlanul közlöm.


Bíró Zoltán: Szembesítés

Csurka István drámáját joggal tekinthetjük szembesítésnek egy különös bírósági eljárás során. A hatodik koporsó egy nemzet halálra ítélésének, a magyarság sorsának a szimbóluma a színpadon, egy velejéig romlott bíróság és egy aljas bírósági színjáték keretében. Itt bűnösök ítélkeznek az áldozat felett. A szembesítés célja a XX. század bűnöseinek kihallgatása az áldozat képviseletében színpadra állított koporsó jelenlétében. A szembesítést és a kihallgatást a hatodik koporsó apródja irányítja. A helyszín Versailles, egy tárgyalóterem, ahol azok gyülekeznek, akik egy Közép-Európában ezer éve hazát, majd önálló államot teremtő európai nemzet szétszaggatását készítik elő az európai győztes és demokratikus hatalmak nevében. Egyúttal már itt és ekkor (1919 februárjában) azt is elrendezik, hogy a nemzetgyilkosság története a maga nyers valóságában soha ki ne derüljön, a legfőbb bűnösök maradjanak örökre háttérben, mint volt akkor is, amikor a bűnt elkövették. Az urak mellesleg a történelem meghamisítására is szövetkeznek tehát. Ezért tekinthetjük – az íróval együtt – ezt a drámát harcnak a történelemhamisítás ellen, a „történelemhamisítás ősi technikájának bemutatásával”, azaz leleplezésével.

Csurka István dokumentumdrámát írt. Alapját az első világháborút lezáró úgynevezett béketárgyalások különféle dokumentumai adják. Benne a fikció egy magyar tudományos-technikai találmány, melynek révén hitelesen felidézhetők a múlt eseményei, szereplői úgy, hogy a történelmi igazságokat és az események mozgató rúgóit ne lehessen lehazudni és a bűnösök egy csoportjának a kilétét eltitkolni. A döntéselőkészítő bizottság tagjai, tehát a trianoni döntésekért a fő felelősséget viselők számára láthatatlan marad a személy, aki a leleplezést irányítja, hogy munkájában ne tudják korlátozni, ne tudják őt megsemmisíteni. Ő a hatodik koporsó apródja, aki a koporsóban elhozta ide nagyapját, az ötvenhatos hőst, a kivégzett forradalmárt, akit kizárólag erre a szembesítésre megelevenít. Szerepel a darabban még egy Harchow nevű amolyan előávós féle figura a maga üvegkalitkájával és süllyesztőjével együtt, aki titkosszolgálati megfigyelője, ellenőre a tanácskozásnak. Ő mindent lát és hall, ha kell, eltűnik a süllyesztőben és megjelenik újra. Fegyver van nála, szükség esetén, ha valaki eltérne a tervezett programtól, akár le is lőheti. Akár maga Clemenceau is lehetne az áldozat, ha komolyabban belezavarna a tárgyalás előre megírt forgatókönyvébe és azzal veszélyeztetné a meghatározott végeredményt.

Három történelmi korszak kapcsolódik egymáshoz a drámában a szereplők által: 1919. Versailles, a trianoni békediktátum ideje, 1956., a magyar forradalom és szabadságharc és az utána következő megtorlás, valamint a XX. század nyolcvanas-kilencvenes évei, a „rendszerváltás”, a Nagy Imre és mártírtársai temetését követő évek. Vagyis egy tragikus történelmi folyamat, melynek XX. századi forrása az első világháború és a trianoni diktátum. Aki minden áron bele akar kötni a dráma történelmi folytonosságot felmutató és a magyar tragédia eredetét vizsgáló szemléleti és szellemi alapjába, írói látásmódjába, az kezdheti mindjárt itt. Támadhatja azzal, hogy nem lehet későbbi eseményeket egyetlen korábbira visszavezetni, az ok-okozati összefüggések sokkal bonyolultabbak és különben is túlságosan gyakran emlegetjük Trianont, mint minden bajunk eredőjét. Aki ezzel támadná az írót, annak nem sok judíciuma van a történelemhez és a politikához, vagy nem akarja tudni, hogy mindmáig minden politikai lépésünket meghatározza az a tény, hogy az országot egyharmadára csonkították, életfeltételeit a végletekig zsugorították, katonailag védtelenné tették, népének jelentős részét pedig kiszolgáltatták az utódállamok bosszújának és beolvasztó politikájának. Ha nem csak a magyar történelemben, hanem Európa egész történetében nézzük a versailles-i döntéseket, akkor is tagadhatatlan annak minden ott programozott következménye, a második világháborúval együtt. Aki mindezt Csurka történelmi túlzásaiként akarja a köztudatba ültetni, annak figyelmébe ajánljuk – többek között – a francia Henri Pozzi a harmincas évekbeli Európának és elsősorban saját hazájának szóló figyelmeztetését: A háború visszatér. A magyarsággal szemben elkövetett gyalázatról pedig így szól: „A háborúban legyőzött államok közül egyiket sem sújtották olyan kegyetlenül, egyikre sem raktak annyi erkölcsi és anyagi terhet, mint Magyarországra. Magyarországot nem büntették. Magyarországot kivégezték.

Nemcsak a döntéshozók tájékozatlansága, Benes és társai gátlástalan magyarellenes aknamunkája, hanem a nagyhatalmakat már akkor is kézben tartó érdekkörök kíméletlen önérvényesítése, világuralmi törekvése sodorta magával az egész döntést előkészítő folyamatot és magát a végső úgynevezett rendezést. Ezeknek az érdekköröknek lételemük a pénz, népek, nemzetek, államok kiszolgáltatottsága. Nekik kellenek a háborúk, a hadiszállítók, a hitelezők, a seftelők mesés haszna, mások vérén és halálán a frontokon. Ezért van már a versailles-i előkészítő folyamatba becsomagolva együtt a nácizmus, a fasizmus, a bolsevizmus, és ahogy a drámában elhangzik: maga Hitler és Sztalin. Ezt a csomagot küldte Versailles Európának. Erről szól A hatodik koporsó.

A háttérben oly eredményesen munkálkodó, már említett érdekkörnek a leleplezése valójában az, ami némelyek kedélyét ma annyira feldúlja, és olyan mértékben sérti ismét csak önérdeküket, hogy attól hideglelést kapnak. Azokról a „nemzetközi” utódokról van szó, akik esetleg nem is tartoznak a jól ismert bankházak közvetlen hatókörébe, csak éppen kedvezményezett és futtatott figurái azoknak. A dráma bemutatása ellen háborgóknak nem is a drámaíró történelemszemlélete, nem is a versailles-i történet általános értelmezése érdekes, hanem az, hogy a színpadon majd reflektorfénybe kerülnek olyanok, akik mindmáig felelősséggel tartoznak a múlt század minden iszonyatáért, de eddig maradtak a félhomályban, legalábbis a nagy nyilvánosság számára láthatatlanul. Ezért irtóznak annyira az utódok a darab színrevitelétől. Nem azokról az államférfiakról, miniszterekről és miniszterelnökökről van szó tehát, akik felelőssége ugyan semmi esetre sem vitatható, akiket Trianon kapcsán amúgy is minduntalan emlegetünk, de akik maguk is ennek az említett körnek, vagyis a drámában feltárt háttérhatalomnak a rabságában döntöttek, minden igazságérzet és józan előrelátás ellenére: Clemenceau, Gróf Vinci, De Martino, Balfour vagy a Versailles-ból szinte menekülve távozó Wilson elnök, aki végül nem volt hajlandó aláírni a diktátumot. Nem is csupán Benesről és falánk társairól, hiszen joggal hangzik el a kérdés Csurka drámájában, végtére is: „Ki az a Benes”, mitől lenne egymagában ez a nemzetközi hazudozó, csaló, eszelős magyarfaló világpolitikai tényező?

Más nevek, más személyek megjelenítése borzolja most az utódok kedélyét. Ott ülnek majd a színpadon (vagyis a bizottsági tárgyaló asztalnál) a valóban nemzetközi politikát csináló bankárkaszt prominens figurái és ők irányítják a dolgok menetét: Rothschild, House ezredes, Baruch, Jacob Schiff – a teljesség igénye nélkül. Érdemes lenne az ő személyes történetüket egyenként nyomon követni. Nekünk azonban elég annyi, hogy valamiképpen mindannyian a Rothschild keltetőből bújtak elő, mentek Amerikába küldetéssel „szerencsét próbálni”, vagy már korábban bevándorolt családok leszármazottai, és lettek hatalmas vagyonok tulajdonosai, titkos társaságok befolyásos vezetői, az amerikai elnök legszűkebb körében az események, lényegében az amerikai politika irányítói. House ezredes például a FED-ben, vagyis a sajátos módon magánkézben lévő amerikai központi bankban érdekelt és egyben Wilson elnök tanácsadója, a Külkapcsolatok Tanácsában állítólag ő a valódi elnök. Baruch spekuláns, bankár, ugyancsak Wilson elnök tanácsadója. Jacob Schiff egy rabbi fia, szintén bankár, ez idő tájt őt tartják a Wall Street „főnökének”, valamint a bolsevizmus legnagyobb amerikai támogatójának. Véletlenül mindannyian a trianoni döntést előkészítő bizottság tagjai és hangadói. Véletlenül valamennyien zsidók, és ez az, amitől Csurka István drámája antiszemita darab, betiltandó, letiltandó, száműzendő minden térről, de főképpen a színpadról. Mert a leleplezés, amennyiben az zsidókat is érint, a most a színházi bemutató letiltásáért aláírásokat gyűjtögetők szemében antiszemitizmus. Mi lenne, ha ezek az emberek egyszer rászánnák magukat arra, hogy magukat is szembesítsék általuk tabunak tartott tényekkel és igazságokkal? Alighanem nyugodtabb és biztonságosabb lenne úgy a világ mindenkinek.

A darab végén jönnek a rendelt szállító munkások (a mai Európára jellemzően egy fekete afrikai és egy algériai). Elborzadnak a koporsóban fekvő, drótokba csavart és arccal a földnek fordított, így eltemetett, kivégzett forradalmár látványától. Majd közlik, hogy ilyen esetben felárat kell fizetni a szállításért. Mehet, mondja a hatodik koporsó apródja, „meg van fizetve”. Mehet a koporsó a halott magyar forradalmárral a Gare de l’Est-re, onnan indulnak a vonatok Budapestre, mint Ady korában is, akinek híres költeménye biztosan élt Csurka István fejében, amikor a párizsi pályaudvar nevét leírta.

A hatodik koporsó az író két utolsó drámájának egyike. Valószínűleg gazdag drámaírói munkásságának legfontosabb darabja. A nemzetgyilkossági kísérlet szereplőit leleplezi, őket a nemzet koporsójával szembesíti, minket szembesít újra és drámai erővel, megrázóan, katarzissal XX. századi történelmünk tragikumával. Akinek e dráma olvastán csak az fáj, hogy színpadra kerül, és azért fáj, mert néhány zsidó bankár mérhetetlen cinizmusát mutatja fel, annak súlyosan beteg lehet a tudata. Annak komoly baja lehet a hovatartozásával.


Az alábbiakban Bíró Zoltán dolgozatához néhány megjegyzést fűzök.

Írtam már a bevezetőben: Bíró Zoltán még nem tudhatta, hogy írása nyomdába adásakor már „letiltották” Csurka darabját. Bíró Zoltán vélhetően akkor írta szövegét, amikor Tarlós István főpolgármester még nem zarándokolt el az atv stúdiójába, hogy bejelentse: nem támogatja A hatodik koporsó bemutatását. Olvassuk el újra Bíró dolgozatának utolsó két mondatát – az ott írtak bizony a főpolgármesterre is érvényesek. Tarlós István úgy nyilatkozott az említett zarándokhelyen, hogy álláspontját semmilyen érvvel nem támasztotta alá. Ami annyit jelent: politikai döntés született, méghozzá külső nyomásra. A döntést ugyanis máshol hozták meg, Tarlós István csak tolmácsolta azt.

Bíró azt írja, hogy Csurka darabja egyesek szerint „száműzendő minden térről”. Szövege írásakor még csupán azért kardoskodtak a tiltakozók, hogy ne lehessen bemutatni közpénzen fenntartott színházban a drámát. Tarlós nyilatkozata, a mazsihisz betiltást szorgalmazó levele és Dörner György döntése után az ellenzők vérszemet kaptak. A hazai kiadású Népszava szombati számában (a véletlenül zsidó) Mészáros Tamás azt fejtegeti terjengős szövegében, hogy Dörnerék csupán „taktikai visszavonulást hajtottak végre”, s bizony nem hárult el végleg a nagy-nagy „antiszemita” veszély. Ki is mondja a verdiktet: ezt a veszedelmes művet sehol sem szabad bemutatni:

Tiltakozni viszont minden demokratának kötelessége, ha Csurka ’színművét’ közönség elé akarják vinni. És nem azért, mert - mint azt mostanában többen is felvetették -, közpénzen nem tűrhető el semmiféle uszítás. Tudniillik magánfinanszírozásból sem. Sehogyan sem. A hatodik koporsó műsorra tűzése egyértelműen törvénysértő volna: tekintve, hogy ebben az esetben művészi-esztétikai jellemzőkről egyáltalán nem beszélhetünk. Ez a szöveg semmi más, mint Csurka jónéhány, a Magyar Fórumban már korábban megjelent förmedvényének párbeszédesített összefoglalása. Aki pedig az utóbbi években olvasott már tőle újságcikket, az pontosan tudja, miféle nézeteket vallott és terjesztett.”

Amit Mészáros ír, az maga a törvénytelenség. Ha van egy színház, amelyet saját pénzemből tartok fenn, akkor ott azt mutatok be, ami nekem tetszik. S ha például bejönne Mészáros, s tiltakozna, páros lábbal rúgnám ki, hiszen a színházam magánterület – azt engedek oda be, akit akarok. S olyan darabot mutatok be, amilyet akarok. Csurka István darabja nyomtatásban megjelent, a könyv most is kapható. Talán Mészáros a könyvet is be akarja tiltatni? Zúzzuk be a Csurka-kötet példányait?

Jellemző egyébként, hogy Mészáros sem indokolja meg elítélő véleményét. Érvelése meglehetősen primitív: Csurka „förmedvényeket” publikált a lapjában, eme „förmedvények” párbeszédekbe öntött változata a kifogásolt dráma. Sajnálatos, hogy Mészáros egyetlen „förmedvényből” sem idéz – vele ellentétben én viszont idéztem előbb egy nagyobb, szagos darabot a legújabb mészárosi förmedvényből.

Mészáros irományából csak azért idéztem, mert a hajsza folytatódni fog. Tessék megfigyelni: előbb-utóbb tényleg a drámakötet betiltásáért fognak akciózni a Mészáros-félék. Hiszen ma már nehéz lenne tagadni: egyre nagyobb az érdeklődés a mű iránt. A tiltott gyümölcs mindig vonzó.

Végezetül néhány szót hadd írjak a lényegről: miért is minősítik antiszemitának ezt a darabot? Elárulom, az utóbbi napokban újra s újra elolvastam Csurka művét, mert írni szeretnék róla (fogok is, hamarost). S a folyamatos Csurka-olvasás közben eszembe jutott ez-az.

Például eszembe jutott John Maynard Keynes közel száz évvel ezelőtti könyvecskéje. A híres közgazdász 1919 tavaszán (!) írta meg A béke gazdasági következményei című művét, amelyben kifejtette, hogy ha a győztesek „pillanatnyi győztes hatalmukkal visszaélve tönkreteszik a jelenleg térdre kényszerített Németországot és Ausztria-Magyarországot, ezzel saját romlásukat is megpecsételik, mert rejtett lelki és gazdasági kötelékek mélyen és felbonthatatlanul kötik őket össze áldozataikkal”. Érdemes lenne egyszer alaposabban is írni Keynes könyvéről, hiszen tényleg Versailles az eredője mindannak, amiről a Csurka-darabban is szó esik.

Aztán eszembe jutott egy név: Henry Morgenthau. Mindenki hallott már a Morgenthau-tervről, ugye? Igaz, ez nem az első, hanem a második világháború „terméke”, de ettől függetlenül a Csurka-mű „zónájában” vagyunk. Morgenthau amerikai pénzügyminiszter nevéhez több nemes gondolat, humánus ötlet fűződik. Például azt javasolta, hogy a náci vezetőket nem kell bíróság elé állítani: tárgyalás nélkül agyon kell lőni őket. Azt is szorgalmazta, hogy a német népet kollektív büntetéssel kell sújtani: meg kell semmisíteni Németország iparát, s az országot földművesek-pásztorok lakta vidékké kell átalakítani. Morgenthau tervének egésze persze nem valósult meg, mert fő mentora, Roosevelt elnök – Istennek hála!!! – lehunyta szemét, s Truman elnök más fából volt faragva. Ettől függetlenül a morgenthaui szemlélet – a kollektív bosszú – mégis érvényesült német földön: tessék csak elolvasni James Bacque Crimes and Mercies című könyvét, amelyből megtudjuk, hogy a bosszú eredményeként 7 millió német civil és közel másfél millió német hadifogoly halt meg a háború utáni néhány évben. Erről a „holocaust”-ról manapság nem nagyon beszélnek. De képzeljük el, hogy akad egy drámaíró, akit megfog a téma. Mi történik, ha ez a drámaíró megírja a morgenthaui ötleteket leleplező művét? Lesz nagy óbégatás. Mert Henry Morgenthau – talán mondanom sem kell - véletlenül zsidó volt. És zsidóról vagy jót kell írni, vagy semmit. Ez a korszellem parancsa.

Igaza van Bíró Zoltánnak: az ajvékoló társaságnak az a baja a Csurka-darabbal, hogy annak egyes szereplői véletlenül zsidók. De erről nem Csurka tehet: ezek a zsidók ott voltak, és tárgyaltak erről-arról. Amiből nem az következik, hogy minden zsidót felelősség terhel Baruch, Jacob Schiff és a többiek „művéért”. Ahogy Henry Morgenthauért sem felelős a világ valamennyi zsidója. De elhallgatni, hogy Morgenthau zsidó volt – történelemhamisítás lenne. Ez az, amit az ajvékolók el akarnak érni. Ők a történelem meghamisításában érdekeltek.

Nem Csurka darabjával van tehát baj, mert a szerző nem „zsidózik” a műben: ez a darab faji-vallási gyűlölet szítására alkalmatlan. Amit viszont az ellenfelek művelnek, az maga a zsigeri gyűlölet. És – hadd mondjam ki világosan – rasszizmus. Az „antiszemitázók” szerint ugyanis csak akkor lehet zsidókról beszélni, ha valami jó, nemes cselekedetről vagy kivételes és egyedi szenvedésről van szó. Zsidó áldozatról beszélni lehet, sőt kell, mert a zsidó szenvedés mindig egyedi és kivételes, lévén a zsidók maguk is egyediek és kivételesek – ez a „holocaust”-mítosz egyik alapdogmája. De nemcsak a szenvedés, hanem a sikertörténet is méltó arra, hogy a zsidó kivételességet zengjük: nem szabad például elmulasztani, hogy lajstromba vegyük a zsidó Nobel-díjasokat – mutatni kell, mennyire okos ez a nép, milyen nagyszerű teljesítményekre van kiválasztva.

A londoni olimpia előtt a mazsihisz honlapján például régi zsidó olimpikonokról olvastam – nem is egy írást. Aztán elmúlt az olimpia, és a Síp utca honlapján se a versenyek alatt, se utána nem olvastam egy árva szót sem az olimpiáról. Hogy miért? Mert nem volt siker. Úgy értem: nem volt zsidó siker. Tudjuk, a magyarok az éremtáblázat 9. helyén végeztek. És az izraeliek? Egy büdös érmet sem szereztek, az országok rangsorában valahol hátul kullogtak. Erről pedig hallgatni kell. Mert a kudarc emlegetése szintén „antiszemita”-gyanús. Legalábbis fajvédő zsidó körökben.

Ilyen közegben élünk, érthető hát, miért tiltotta le a főpolgármester Csurka István darabját. Nem akarom én bántani Tarlós Istvánt, hisz politikustól erkölcsös, tisztességes döntés ritkán várható el. Az viszont mulatságos, hogy a főpolgármester épp e döntésével igazolta: van bizony háttérhatalom, méghozzá nagyon is erős háttérhatalom. Ez pedig finoman szólva is „necces” Tarlósra és a mögötte állókra nézve – micsoda darabot írna ebből a konfúzus helyzetből A hatodik koporsó szerzője, ha még köztünk lenne! Abban viszont biztos vagyok, hogy a most letiltott mű hamarosan utat talál a színpadra. Mert ez a rendeltetése.

 

Szalay László

Forrás: Szalay László

 

süti beállítások módosítása